Olyan, mint hiszti, már fel sem tűnik, hogy az lenne, gyomrom görcsbe nem rándul, ha operaénekeseket megszégyenítő hangerővel rákezd bármilyen kicsi légtérben is. Már rutinosan teszem, amit ilyenkor tenni kell, észre sem veszem, vagy éppen elterelem a figyelmét. Az utóbbi nála teljességgel hatástalan vagy én vagyok béna és érdektelen. És közben előveszem a közönségnek szóló „hozzám ne merj szólni”, „bele ne merj szólni” egykori lázadó rocker fejemet.
De mi van akkor, ha korántsem ennyire rutinszerű és kiszámítható életkori sajátossággal találom magam éppen szembe? Hanem amikor kiderül az én drágámról, hogy harap. Nem mindig és folyton, de az elmúlt két hónapban már háromszor és több meghiúsult kísérletet is tudhat maga mögött.
Na, akkor előjön belőlem is, hogy mi mindent gondoltam és gondolok a harapós gyerekekről és szüleiről. Majd végiggondolom, hogy ez nem igaz, és ha jobban belegondolok, akkor egész sok három év alatti gyerek szokott harapni.
Most akkor mi is a helyzet, szeretetből harap? Agresszióból? Ösztönből? Mert rossz az anyja? Vagy, mert ő eleve már el van cseszve? Kinövi? Irány a pszichológus? Mit tegyek, ha nem akarom, hogy elvesszünk?
Ekkor előtör belőlem a szociálpszichológus és muszáj utána olvasnom mindenhol. Hogy nektek ne kelljen, összefoglalom:
A két-három éves életkor körül viszonylag gyakori reakció a gyerekektől a harapás. A hátterében a kifinomult eszköztelenség áll. Ha például szomorú vagy meg akarja védeni a dolgait - vagy amit annak gondol (igen, a lépcső a csúszdához is ilyen)- vagy sarokba szorítva érzi magát, vagy úgy érzi, hogy dominálják. És persze, valóban haraphat túl áradó rosszul csatornázott szeretetből is.
De olyan elmélettel is találkoztam, ami szerint a születés körülményei okozzák azt, hogy később harapni kezdenek bizonyos gyerekek. Ők azok, akikkel elhúzódó vajúdása volt az anyának vagy elakadtak a szülőcsatornában és ezt a szorongatott élményt élik meg, amikor például túl sokan vannak körülötte vagy túl hangosak, vagyis valamilyen viszonylatban fojtogató a környezetük. Még ez is lehet, nálunk stimmel. De ezek az elméletek tőlem távol állnak.
Szerencsére a harapós időszak nem túl hosszú, ha jól kezeljük, de konfliktusokkal teli minden félnek. Különösen, ha van egy kipécézett „kedvence”. (És különösen, ha ez az az unokanővére, aki korábban előszeretettel számolt le vele, amikor még csúszómászó volt… így magamban is el kell nyomnom az igazságosztót, hiszen a kakasviadal is tiltott…
Éberség, avagy mit csináljuk, ha a gyerek harapni készül vagy harapott, vagy feltételezzük, hogy haraphat?
1. Legyünk mindig résen és azonnal reagáljunk. Lehetőleg még az előtt, hogy véghezvinné az akciót.
2. Sose kiabáljunk rá. Határozottan, röviden és tömören mondjuk neki, hogy „tilos harapni.”
3. Vigasztaljuk meg együtt a megharapott gyereket.
Fontos, hogy tudd:
- hogy a harapás eleinte ösztönös és a harapó gyereket ugyanúgy megijeszti, mint a megharapottat – csak neki nem fáj. Nem oldja a kialakult frusztrációt, ami a harapásra késztette, hanem a bűntudattal együtt csak tovább növeli. Ezért fontos, hogy ne fújjuk fel a dolgot, hanem határozottan adjuk tudtára, hogy tilos harapnia és közben biztosítsuk arról, hogy biztonságban van.
- hogy ebben az életkorban még nem alakult ki az empátia, így ne várd tőle, hogy megérti, hogy a másiknak fáj, de ettől függetlenül magyarázd el neki. Nem a pillanat hevében, hanem ez legyen egy általános témátok, amit időről időre átbeszéltek.
- hogy hiába harapod vissza őt, nem fogja tudni a két eseményt összekötni, mert még nem tud ok-okozatiságot ilyen szinten kezelni. Csak feleslegesen bántod. És túl jó példát sem mutatsz közben.
A megszégyenítés, hibáztatás vagy büntetés sohasem segít egy harapó gyereken.
Ha résen vagyunk és kicsit rágyúrunk az érzelmi biztonságra és a tilosra, akkor gyorsan túl lehet rajta lenni.
Majd megírom!
Írta: Blaskó Anna, HR és munkaügyi szakértő
Fotó: Pixabay
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
